Kedves Nyolcadikosok!
A mai órán egy szövegértés lesz a feladatotok.
A füzetbe dolgozz, írd le a válaszokat és küldd el a teams nyelvtan mappába!
A Mikulás három élete
Az alábbiakban Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című
novellagyűjteményéből közlünk egy elbeszélést. Olvasd el a szöveget, és
válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre!
A tavalyi február szürke volt, hideg, sáros és
hosszú, nagyon hosszú. Az egyik fénytelen, álmosító vasárnap délelőttjén
egy, az ókori Egyiptomról szóló könyvet nézegettünk a fiammal.
Elragadtatva bámulta a múmiákat, a hatéves fiúkat ugyanis semmi nem
nyűgözi le jobban, mint ami ijesztő, ronda, rohad, vagy félelmetes
hangokat ad, esetleg mindezeket együtt nyújtja. Tudják ezt a játékipar
ravasz tervezői is. Hogyan másképp született volna a Pokémon, a
szemgolyó formájú üveggolyó vagy az oly népszerű, a konyha plafonján
örökre nyomot hagyó műtakony. Ez utóbbiról jut eszembe: nem tudom,
próbálták-e valaha a műjégpályát olyan időben, amikor a levegő még
csontig hatóan nedves és hideg, a pálya viszont latyakos, de állíthatom,
hogy nem anyának való az ilyen.
A jégpálya tehát olvadt, a parkba a sár miatt nem
mehettünk, így arra gondoltam, hogy térjünk be a Szépművészeti Múzeumba,
és nézzük meg az egyiptomi kiállítást. A teremőr nénik általában nem
szeretik a látogatókat, különösképp nem a gyerekeket, akik folyamatosan
hangot adnak, ujjlenyomatokat hagynak maguk után, és a fegyelmezett
múzeumi sétasebességet átlépve cikáznak a tárlók között.
Most sem volt ez másképpen, éreztem a hátamon a
haragos tekinteteket. Tapasztalt szülő ilyenkor nem elegyedik szóba az
alkalmazottakkal, tovább játssza az őgyelgő külföldit. Erre a teremőrök a
tárlók üvegére szoktak mutogatni, hogy „nem-nem”. Egy ilyenkor elhangzó
kedves, magyar mondat hosszú percekre elnémítja őket, csak a csóválás
jár körben fejről fejre a teremben, mint indiánok hegyei közt a
jelzőtűz.
Délután háromig maradtunk, átugorva az ebédet,
közeledve az uzsonnaidőhöz. Hazamenet a gyermek elszenderedett a buszon,
de amikor le kászálódtunk, azt mondta, nem álmos és nem éhes, és
egyébként mégse paleontológus lesz, hanem egyiptológus.
Öt órakor aztán, amikor az utolsó virsli is eltűnt otthon a tányérjáról, elhangzott a kérés: – Anya, csináljunk mi is múmiát!
Általában elég gyorsan reagálok, azt lehet mondani,
hogy a találékony anyák csoportjába tartozom, nem vagyok az a meglepődős
meg halogatós fajta, de most gondolkodóba estem. Mármint az alapanyagot
illetően. A készítés menete mindkettőnk előtt ismert volt
hozzávetőlegesen, a bebugyolálandó test azonban hiányzott. Adott volt
ugye a macskánk, aki természetesen szóba sem jöhetett, és kínálkozott
volna néhány plüssállat is, ha ez nemcsak az én elvetemült anyai
agyamban fogan meg, hanem mondjuk a fiam is felajánlja, hogy jó, akkor
tekerjük be Micimackót vagy a Koalát. De nem ajánlotta fel: egészséges
csemeteként tőlem várta a megoldást. Fel volt adva a lecke. Ha eddig
Star Wars matrica vagy ősi (egész pontosan triászkori) dinoszauruszcsont
kellett, anya előteremtette, csak nem okozhat gondot akkor egy vacak
múmia. Futólag fölmerült bennem Lajos nevű hülye szomszédunk és egy
megrongálódott játék baba is, de a gyermek pszichéjére való tekintettel
mindkét ötletet elvetettem.
Pásztáztam a szobát, néztem a könyvespolcot, a legós
dobozt, a hajókat, s akkor tekintetem az ablakban tengődő maradék
csokimikulásokra esett. Hm. Nem is rossz. Azonnal magam előtt láttam a
legnagyobb Mikulást, amint bebalzsamozva, örök álmát aludva fekszik
Röhmertopfban(1), míg a lelke Sólyom képében egyesül a
Nappal. Alsó- és Felső-Egyiptom bajuszos, szakállas fáraója. A gyerek
még semmit sem érzékelt a bennem lepergő nagyszabású képekből, óvatosan
annyit mondtam csak, hogy lemegyek, megnézem a szerszámok között,
megvan-e még az öntapadós krepp papírcsík, amit a szobafestők hagytak
itt.
Megvolt. Ekkor ismertettem csak tervemet a
hatévessel, aki azonnal a szőnyegre költöztette a bebalzsamozandó
testeket, hogy Anubisz képében elvégezhesse a szertartást. A szívet,
májat és egyéb nemes szerveket eltávolítottuk, majd a sótartóba és egy
üres kaviárosdobozba raktuk, a Mikulás szívét ugyanis meg kellett mérni.
Úgy tűnt, nem nyomják bűnök a lelkét, ami nyilván annak is köszönhető,
hogy hozzánk sose hozott virgácsot.
A balzsamozás szertartása alatt sajnos ki kellett
zárni a szobából a szabályosan begerjedt macskát, aki valamit hallhatott
műveltebb társaitól az egyiptomi macskamúmiákról, olyan felszabadultság
és eufória mutatkozott ugyanis rajta, hogy teljesen letekerte, mi több,
megrongálta az értékes kreppcsíkot.
A művelet közben, bármennyire vigyáztunk is,
megsérült a fóliaborítás, amelyet ezért jobbnak láttam eltávolítani. és
akkor, ott, az örök életre való felkészítés komoly, összehangolt
mozdulatait végezve mélységes titok tárult fel ámuló szemeink előtt.
Hihetetlen dolgot fogok mondani, kicsit habozom is, hogy le merjem-e írni, amit akkor ott láttam, de kérem, higgyenek nekem.
Az a Mikulás félig nyúl volt.
Kimondtam, tessék, ez a színigazság. A bajusz
dudorának a helyén csokoládéból nyúlpofácska domborodott, a csúcsos
süvegen pedig kivehető volt a nyuszifülek rajzolata. A Mikulás kissé túl
tágra és csodálkozóra méretezett szemei valójában nyusziszemek voltak, a
püspöki alak pedig egybeszabott nyúltest. Valamit akkor megértettem az
örök körforgás gondolatából, és némi kajánsággal nyugtáztam, hogy még
sikerült is egyet csavarni a gyártó gondolatmenetén, azzal ugyanis
garantáltan nem számoltak, hogy a nyúlból lett Mikulás harmadszorra is
életre kel majd: hogy harmadik, immár örök életében kreppcsomagolásban,
mumifikálva kering.
A díszítés aprólékos és szórakoztató művelete után
pihenni tértünk, mert másnap óvodába kellett menni. A gyermek ott aztán
boldogan elmesélhette, hogy vasárnap járt a Szépművészeti Múzeumban, és
hogy nekünk is van már otthon saját múmiánk, csak a mama otthon nem
engedi a konvektor közelében tartani, mert csöpög. És hogy a múmia
valójában csokimikulásból készült, ami tulajdonképpen nyúl, ezt a mama
szúrta ki, és még jó, hogy a festők hagytak ott papírcsíkot.
Sajnos idén ősszel a díszes múmiáktól meg kellett
szabadulnom, pedig immár iskolássá lett gyermekem szájából
elhangozhatott volna az a gyönyörű mondat, amelyet a lejárt mikik
kidobásával megelőztem. Elmesélhette volna az osztályban, hogy „van
otthon igazi múmiánk, csak nagyon molyosodik”.
December elején ismét csokimikulásokat pakoltam a
bevásárlókocsiba, és megálltam a polcokra korán kirakott karácsonyi
díszek előtt is. A mézeskalácsok és habcsókok között óriási mennyiségű
előrecsomagolt, kerek csokoládédíszt találtam. Nem is kerek díszek
voltak: inkább olyan tojásformák. Igen, ahogy kivettem őket a dobozból,
határozottan látszott, hogy ezek bizony hegyes végükkel lefelé néző,
aranyszálon függő tojások, amelyeket ezúttal a karácsonyfára szántak.
Hát csoda, ha az ember folyton gyanakszik?
(1) Cserépedény
1. feladat
Az elbeszélő szerint milyen hasonlóság van a múmia és a szemgolyó formájú üveggolyó között? 
2. feladat
Miért éppen az egyiptomi kiállítást nézték meg és nem az antik gyűjteményt?
3. feladat
Mire vonatkozik a következő szövegrészlet: „mint indiánok hegyei közt a jelzőtűz”?
4. feladat
Kinek/kiknek a nézőpontjából olvashatjuk az elbeszélést?
5. feladat
Hogyan járultak hozzá a szobafestők a Mikulás mumifikálásához?
6. feladat
Mit tudunk meg a szöveg alapján az ókori egyiptomi vallásról?
7. feladat
Miért kellett megmérni a Mikulás szívét?
8. feladat
Fogalmazd meg egy mondatban a nagy titkot, amelyre a mumifikálás során fény derült!
9. feladat
Nevezd meg pontosan a Mikulás három életét!
1. élet: …………
2. élet: …………
3. élet: …………
10. feladat
Az alábbiak közül melyik tárgynak lehet még a csokimikuláshoz hasonlóan több élete a szöveg alapján?
11. feladat
Mennyi idő telik el a novella kezdete és vége között?
12. feladat
Értelmezd az elbeszélés utolsó mondatát a szöveg alapján!
